Kondor Attila festményei az Alkotmánybíróságon

A kiállítás címe: Jog és művészet, így e két tudás- és megismerési terület egyik lehetséges művészetelméleti szempontjáról szeretnék beszélni, de még inkább kérdezni, mielőtt a kiállított képekről beszélnék.

A képalkotás jogára és a képnek, mint nyomnak, lenyomatnak a jogára kérdeznék rá. Napjainkban, amikor közhelyként mondjuk ki, hogy szinte minden képpé vált és válik, hiszen mindenki alkothat képeket a valóság egy szeletéről és saját magáról is (önportrézás, selfie) – a teória fényképbricolage-nak, fényképbarkácsolásnak nevezi ezt a jelenséget –, akkor felmerül a kérdés: van-e joga ehhez az embernek? Van-e joga a világba bármilyen, akármilyen képlenyomatot tennie, valóban van-e joga bármit lefényképeznie, lefilmeznie? Ha igen, hogyan és miként? Meddig terjedhet a szabadsága ebben, és mi a felelőssége mindebben? Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a jog és a felelősség egymással párhuzamosnak tekintendő és alkalmazandó fogalmak. Mert az embernek lehetősége is, joga is lehet sok mindenhez, de hol a határa ennek a jognak és lehetőségnek, és meddig terjedhet a szabad akarat és hol állítja meg az embert a szabad cselekvés?

Hiszen, amiről kép készül, az megmarad, nyomot hagy; vajon célja lehet-e a Teremtésnek, hogy mindent rögzítsen, minden megmaradjon? Ráadásul úgy, hogy ez a mindennek vélt is csak töredékes, nem egész, nem teljes, mivel a kép is csak egy szempontú: annak a tekintete tükröződik benne, aki felvette, éppen abból a szemszögből, éppen azon fényviszonyok között, éppen abban a diszpozícióban, az akaratlagos mellett számtalan véletlenszerűt és akaratlant is rögzítve.

A kép és a képalkotás történetileg sohasem volt problémamentes, és ez kultúraként és koronként változik. Voltak idők, amikor a képalkotást a mindennapi élet történéseinek ábrázolására használták, ilyen például a római villák mozaikjainak egy-egy részlete Herculaneumban vagy Pompeiben. Volt, amikor a díszítésre esett a hangsúly, ilyen a reneszánsz paloták nagy része például Itáliában; és volt, amikor valami titkoltat ábrázoltak a képek, ezért rejtett helyre kerültek, mint például Giotto néhány festménye egy-egy olyan boltív mögé, amit csak létráról és mesterséges fénnyel megvilágítva lehet látni,^[2] vagy keletkezésük idején eleve függöny mögé rejtettek, mint például a Meztelen Vénusz-tematikát képviselő festményeket. Voltak és vannak kultúrák, ahol az emberábrázolás tiltott, és csak absztrakt ornamentika megjelenítéséhez van joga az alkotónak. Mindez azt jelzi, hogy a képben mindig van egyfajta lenyűgöző erő, amely felkavaró hatással bír.

Ön itt egy cikkrészletet talál. A teljes írást az Alkotmánybírósági Szemle nyomtatott változatában olvashatja el. Előfizetni a folyóiratra itt tud.

^[1] A szöveg a 2018. december 5-én elhangzott megnyitóbeszéd szerkesztett változata.

^[2] Elérhető: https://kulturpart.hu/2010/03/08/_megdobbento_giotto_mar_700_eve_3d-ben_festett (2019. 01. 24.).