Sólyom László személye nehezen helyezhető el abban a koordináta-rendszerben, értelmezési mezőben, amit akár a közélet, akár a jogtudomány kijelöl – és nem csak azért, mert más módon, mint Szent László király, de ő is „fejjel magasb mindenkinél”. Az 1990-es évek elején, egyetemi óráin találkozhattam először vele. Különleges tekintélye volt, és ez a tekintély nem közjogi tisztségéből fakadt, hanem személyisége szuverenitásából sugárzott. Más volt, mint a többiek. Mintha nem hordozta volna a diktatúrák lenyomatát, a történelmi korszak adta korlátokat, melyek sok kortársa szellemét behatárolták, és néha erkölcsi gerincét is megnyomorították.
Ahogy 2013-ában, akadémiai székfoglalójában az Alkotmánybíróság 1989-ben „ajándékba kapott” jogállásával kapcsolatban fogalmazott: „A szerencse mindig megtalálja az arra érdemeseket.” Míg a rendszerváltozás előtt a polgári jogi felelősség kéréskörét körüljáró monográfiája németes dogmatikai igényességével és a magánjog leghagyományosabb kérdéseivel önmagában provokálhatta a szocialista jogtudomány valóságát, a személyiségi jogok, illetve a környezetvédelem kérdései is újra meg újra tüskét jelentettek a hatalom körme alatt. Soha nem kellett visszavonnia korábbi írásait. Következetessége folytán Sólyom László szakmai igényessége és ebből fakadó közéleti hivatása számára 1990 után egyedülálló tér nyílt. Az 1990-es évek alkotmánybíráskodását áthatotta a meggyőződés, hogy a „jogállami forradalom” letéteményeseként a történelem alakítója. Alkotmánybírói szerepét, elnöki megbízatását küldetésként, lelkiismereti feladatként élte meg. A létrehozott mű nagysága és igényessége tisztelet parancsolt itthon és a nagyvilágban is. Ahogy 1992-ben, a Vigiliában megjelent, személyes hangú írásában írta: „A jogállami eszközökkel véghezvitt rendszerváltás (…) világtörténelmi jelentőségű tény lehet; s éppen morális szempontból is az önlegyőzésnek és a magasabb értékek tiszteletének olyan példája, amelynek sikeres előzménye nincs. Ez a kísérlet szervesen nőtt ki az itteni körülmények szövevényéből. Egyetlen esélyét is ez adja. De ha sikerül, az egyben a teljes emancipációt is jelenti; egy ilyen teljesítmény olyan belső biztonságot ad, és olyan tiszteletet parancsol, hogy föl sem merülhet többé az „Európával” szembeni kisebbrendűség ismert komplexusa. Látszólag kevés kell ehhez: a jog elsőbbségének kikényszerítése a politika felett, illetve az alkotmány, s különösen az alapjogok feltétlen betartása.” Az „önlegyőzést” saját magán kezdte.
Sólyom László tudatosan figyelt arra, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata koherens rendszert alkosson, és lehetőleg áthassa a jogrendszer egészét. Egy-egy alkotmánybírósági határozat adott helyzetben születik és természetes, ha akár megszületésekor, akár a körülmények változásával szakmai vita tárgyává válik. Ugyanakkor akik – akár akkor, akár később – rosszindulatú bírálatokat fogalmaztak meg, kevéssé tudták a kialakított dogmatikát meghaladni. Ennek a dogmatikai igényességnek, a koherencia parancsának ma is mérceként kell előttünk állnia.
Sólyom László személyes küldetése volt az is, hogy kilencvenes évek során az alkotmánybíráskodás meghonosításával, a jog tekintélyének helyreállításával visszafordíthatatlanná tegye a rendszerváltozást. Sorsfordító döntések sorát ebben az összefüggésben is értékelnünk kell, ahogy Jakab András jellemezte, „a szocializmus idején kizökkent idő helyretolása”, programnak is tekinthető.[1]
Nem véletlen, hogy az Alaptörvény szövegezésében közreműködők egyenesen úgy nyilatkoztak, hogy az Alkotmánybíróság első húsz éves gyakorlatára történeti alkotmányunk vívmányaként tekintenek.[2] Az Alaptörvény megalkotásakor az alkotmányozó több, kulcsfontosságú és különösen érzékeny ponton éppen olyan fordulatokat emelt a szövegbe, melyeket eredetileg alkotmánybírói munkássága során, maga Sólyom László fogalmazott meg.
Az Alkotmánybíróság számos meghatározó döntését akár a kilencvenes években, akár később meg nem értés, vagy éppen szándékos félreértelmezés fogadta – és gyakran az összefüggéseiből kiragadott, vagy félreértett értelmezés terjedt el. Sólyom László elvszerűségét, igényességét, ami az Alkotmánybíróság gyakorlatának megalapozását meghatározta, már nem a személyének tekintélye, hanem a távlat igazolja majd vissza.
[1] JAKAB András: Sólyom László alkotmányjogi öröksége. Telex 2023. október 11. telex.hu/velemeny/2023/10/11/jakab-andras-solyom-laszlo-alkotmanyjogi-oroksege
[2] GULYÁS Gergely: Ablonczy Bálint: Az alkotmány nyomában. Beszélgetések Szájer Józseffel és Gulyás Gergellyel. (Budapest: Elektromédia Kft. 2011).