Sólyom László megújította a polgári jog tudományát, a magyarországi környezetvédelem egyik úttörője volt, majd államfőként is elévülhetetlen érdemeket szerzett az emberi jogok és a jogállamiság védelme terén. Ehelyütt az alkotmánybíróra szeretnék emlékezni, akinek korszakos szerepe volt a magyar alkotmánybíráskodás kialakításában és nemzetközi hírűvé tételében.

Az amerikai alkotmánytörténetből kölcsönzött fogalommal igazi „alapító atya” volt. Már abban is jelentős szerepet játszott, hogy az Alkotmánybíróság széles hatáskörökkel kezdje meg munkáját. A több mint egy évvel korábban megkezdett előkészítő munka során kialakult koncepciótól jelentősen eltért az a kompromisszumos megoldás, amelyet Tölgyessy Péterrel együtt 1989 szeptemberében jószerivel egy hétvége során ért el az Igazságügyi Minisztériumban folytatott tárgyalásokon. A legfontosabb változások közül megemlítendő a mindenkit megillető indítványozási jogosultság, a testület törvénymegsemmisítési joga, és az alkotmánybírók parlamenti megválasztása. Az Alkotmány módosítása, az alkotmánybírósági törvény elfogadása és az első öt alkotmánybíró megválasztása után kezdődött meg az intézmény felállítása, először az Országgyűlés által biztosított szobákban és tárgyalókban, majd az első székhelyül szolgáló volt XIII. kerületi pártházban Lenin szobrok és munkásmozgalmi témájú festmények között.

A nyolcvanas évek óta ismertem Sólyom Lászlót, nagyon sokat segített a pályámon, amiért mindig hálás maradok neki. Először 1990-től dolgoztunk együtt, amikor az Alkotmánybíróság elnöki funkcióit gyakorló, hivatalosan helyettes elnökként tanácsadóvá nevezett ki a saját stábjában, majd később, már elnökként 1996-ban a testület főtitkárának kért fel. Ha visszatekintek az eddigi életemre, akkor ez a hat év volt számomra a leginkább meghatározó. Ebben az időszakban Halmai Gáborral ketten voltunk a tanácsadói; ez is mutatja, hogy igyekezett eltérő világnézetű és jogfelfogású embereket bevonni. Nyitott volt minden irányba.

Mindig töprengett, kérdezett. Érdekes, hogy a külvilág számára úgy tűnt, mintha egy kompromisszumokra nem hajló, önjáró karakter lenne – és igaz is, hogy az elveiből szinte semmit sem adott föl. De amíg eljutott az elvekig és a gondolatokig, addig igenis nyitott volt minden megközelítésre. Nagyon hasznos volt vele beszélgetni és vitatkozni. Akiknek megadatott az a szerencse, hogy mellette, vele dolgozhattunk, megismerhettük azt az arcát is, amely a külső közönség előtt többnyire rejtve maradt: a nagy műveltségű, sokoldalú zenei, irodalmi, művészi tájékozottságú értelmiségit, az emberséges, baráti főnököt és munkatársat, a világ történéseinek ironikus szemlélőjét.

Rendkívül érdekes tapasztalat volt, miként hozott létre egy történelmi előzmények nélküli intézményt, amely komoly erőt mutatott a hatalommegosztás újonnan alakuló rendszerében, ne feledjük, még az első szabad választásokat megelőző időszakban. Erre használt kedvenc fordulata volt, hogy a gyerek előbb született, mint az apja (filius ante patrem).

De ennél is fontosabb volt az az elméleti, jogdogmatikai munka, amellyel kialakította a magyar alkotmánybíráskodás kereteit, amely rövid időn belül egyöntetű nemzetközi elismerésben részesült. Azt vallotta, hogy az alkotmánybíráskodást ne egyszerűen esetek megoldásában lássuk; fölépített egy olyan dogmatikai rendszert, ami aztán alapjául szolgált a későbbi alkotmányjogi munkának is. Évtizedek távlatából is jól látható, hogy azok a döntések, amelyek az ő elnöksége idejére estek, mind a mai napig meghatározók, még akkor is, ha már nem az az alkotmány van érvényben. Kiemelendő ezek közül a halálbüntetés eltörlése, a személyi szám, a gyűlöletbeszéd, a köztársasági elnök hatáskörei, a bírói függetlenség, a védett természeti területek kérdését taglaló határozatok mind-mind kikezdhetetlen érvelésmódot és alapvető tételeket, olyan koherens rendszert hoztak létre hoztak létre, amelyek mind a mai napig érvényesek. Az e határozatokban foglalt elvek olyan alkotmányossági mércéül kívántak szolgálni, amelyek a későbbi alkotmánnyal vagy jövőbeli alkotmányokkal sem fognak ellentétbe kerülni.

A „láthatatlan alkotmány” elnevezést és koncepciót többen kritizálták, de az értékek és ítéletek, és az azokban tükröződő értékek koherens rendszeréről kialakított elképzelése kiállta az idők próbáját. Olyan elméleti, jogdogmatikai munkát fektetett le a rendszerváltozás utáni alkotmánybírósági határozatokban, amely álláspontom szerint ma is érvényes, és független az azóta bekövetkezett változásoktól. Nem veszett tehát kárba a munkássága, hiszen meghatározó része maradt a magyar jogéletnek. Alkotmánybírói munkája tette őt a magyar jogállamiság örök mércéjévé.

„A betű öl, a lélek megelevenít” – említettem kedves idézetét Pál apostoltól Sólyom László szellemiségét jellemezve a 70. születésnapján rendezett ünnepségen. E szellemben az alkotmánybíráskodás mércéjét kiemelt magasságokba helyezte, olyan példát mutatott, ami a későbbi alkotmánybíróknak útmutatást, ihletforrást és bátorítást adott. A történelmi körülmények kényszerpályái között, egyedülálló módon mély meggyőződéssel érzékelte, értette és másokkal is megértette az emberi jogok és a jogállamiság lényeges kérdéseit.

Emlékét megőrizzük.