Absztrakt

A II. világháborút követően a nemzetközi börtönügyi tanácskozások szerepét az Egyesült Nemzetek által szervezett azon kongresszusok vették át, amelyek napirendjén állandó jelleggel szerepeltek a bűnözés megelőzésével összefüggő kérdéseken túl az elítéltekkel való bánásmód egyes aspektusai is. A nemzetközi szintű együttműködés eredményeként a fogvatartottak jogainak a védelmét és a büntetéseik végrehajtásának az ellenőrzését szolgáló védelmi rendszer kétszintűvé vált. A részes államok nemzeti szabályozása és a nemzetközi követelmények együtt, egymás mellett kezdtek el érvényesülni. A XX. század folyamán a különböző nemzetközi szervezetek égisze alatt létrejött „általános” emberi jogi és „szak” emberi jogi ellenőrző mechanizmusok összetett, de egységes rendszerré álltak össze. Ezek köréből a jelen tanulmány az ENSZ égisze alatt működő szabadságvesztést ellenőrző mechanizmusok tevékenységéről és azok hazánkat érintő tapasztalatairól nyújt áttekintést. Röviden bemutatja az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, az ENSZ Kínzás Elleni Bizottsága, valamint annak Megelőzési Albizottsága munkásságát, továbbá Magyarország szereplését ezen bizottságok ellenőrző tevékenységében. Ezenfelül ismerteti a szabadságvesztés hazai ellenőrző rendszerének nemzetközi követelmények alapján kialakított legújabb elemét, az ún. Nemzeti Megelőző Mechanizmust, összegezve működése első éveinek legfontosabb tapasztalatait.

Kulcsszavak: szabadságvesztés, büntetés-végrehajtás, szabadságvesztés ellenőrzése, nemzetközi ellenőrzés, ENSZ, ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, ENSZ Kínzás Elleni Bizottsága, Nemzeti Megelőző Mechanizmus

I. A nemzetközi ellenőrző rendszer kialakulása

A nemzetközi szervezetek börtönügyi tárgyú tevékenysége az egyes államok büntetés-végrehajtásában gyökerezik. Európában az első nemzeti börtönügyi kongresszusokat a XIX. század közepén rendezték meg Olaszországban. Az első ilyen tárgyú nemzetközi kongresszust pedig 1846-ban tartották Frankfurtban.^[2] 1872 után ezek a börtönügyi tárgyú nemzetközi szakmai tanácskozások rendszeressé váltak.^[3] A világháború a folyamatot megakasztotta, de 1925-től^[4] kezdődően megújultak, és ismét rendszeressé váltak a nemzetközi börtönügyi kongresszusok. Ezen fórumok „igazi hatása abban mérhető le, hogy a tapasztalatcsere mellett »a különféle országok s nemzetek közt viszonyokat s kötelékeket teremt, melyeket korunk cosmopoliticus jellege szükségesekké tesz«” – idézi Tóth Lőrincz szavait Mezey Barna.^[5] A nemzetközi szintű együttműködés hatékonyságát mutatja, hogy annak egyik meghatározó fórumaként a Nemzetközi Büntetőjogi és Börtönügyi Bizottság már az 1920-as években meghatározta azokat a minimális követelményeket, amelyeket az elítéltek emberséges és szociális kezelése szempontjából minden kultúrállamnak kötelessége volt betartani. Ennek a nemzetközi tudományos dokumentumnak ugyanakkor még nem voltak egyértelműen kézzel fogható gyakorlati eredményei, nem volt ugyanis kötelező erejű az elfogadó államokra – értékeli a mindennek ellenére történelmi jelentőségű dokumentum hatásait Vókó György.^[6]

Ön itt egy cikkrészletet talál. A teljes írást az Alkotmánybírósági Szemle nyomtatott változatában olvashatja el. Előfizetni a folyóiratra itt tud.